"(Ondris nem értette szegény, hogy sokbeszédű kétségbeesés helyett jobb, ha csöndben marad. Úgy értem: Neki is az volna a jobb. Ha annak örülne, amit éppen adok, ha nem mást akarna mindig, és nem kevesellné, mint ingyenkonyhán ebédelő az adagot, amit éppen kapott.
Mert ha ad egy kis időt, s nem erősködik, hogy vonzalma énirántam mennyire heves, észreveszem én. S egy semmire se kötelező pillanat alatt beleszeretek századszor is a csuklója mozdulatába, amint mondjuk rágyújt - pedig hogy utálom, ha füstöl! -, a hangjába, ahogy elmagyaráz valamit, az abba való belefeledkezésébe, amit éppen csinál. Máris szeretem, és ha rám nevet, ölelni vágyom.)"
"Hogy kérlelhetetlenségből, föl nem ismerésből az ember mit ferdíthet el a rossz út felé, vagy mit taszíthat türelmetlenül romlásba, s mihez hívja szinte vakon a balsorsot? Hajlíthatatlanságból, sértett gőgből, kényelem- és kényeztetésvágyból... Vagy kéjre sóvárogva, lelket felröpítő, szívet zaklató, testet borzongató szenvedélyre szomjasan, mert hogy ezt kiérdemlette már, úgymond, röpke életének hosszú böjtjei során!"
"Egy apróság, talán az a jelentéktelen kis pillanat taszított rajtam a legnagyobbat Ondris felé:
Ahogy fölbocsátottak minket a hajóhídra, előttünk egy karonülő kislány sírva fakadt: Meine Puppe, wo ist meine Puppe! Ő erre szó nélkül visszafurakodott, és hozta az elejtett babát. De bolond voltam, hisz láttam az előbb is, mért nem emeltem föl!, szabadkozott nekem.
És ahogy odanyújtja a gyereknek a babát! Az a még sosem látott arca, leheletnyi mosollyal, amely nem nekem szól, csakis annak a kicsinek! S ahogy nem törődik az édesanya köszönetével, csak a gyereket nézi! Majd az a tétova mozdulat, hogy a még könnyező, de máris boldog kislány fejét megsimogassa-e vagy ne, végül egy hajtincsét érinti meg, de úgy, hogy csak én veszem észre.
Csak én veszem észre, hogy most szerettem meg."
"... nap mint nap kell újra kivirágoztatnunk jóságunkat, szeretetünket és vágyunkat, mintha lelkünk is, testünk is akkor érintené először a másikét. Ahogy a Nap járja be mindig elejétől a végéig a maga naponkénti misztériumát: Semmikor se kezdi délben, este lenyugszik mindig, és soha nem felejt el hetekig megvirradni. Legföljebb felhőkkel takarja magát fázós bánatában."